Galéria!

A koncert elejét némi szándékossággal hagytam ki, az én koromban már be kell osztani az erőt, hogy éjfélig, fél egyig, a végéig kibírjam ébren. De kezdem korábbról. Délután, kislányomat sétáltatva, már feltűntek a bakancsos fiatalok, akik gyalogosan, kis csoportokban szivárogtak a Sportcsarnok felé. Néhányan a vasár- és ünnepnapi bakancsban, terepszínű gatyában, fekete pólóban, láthatóan kiöltözve, de hát, nem minden nap van ilyen, megértem. Jó érzés volt, bevallom, rockereket látni az utcán, kicsit megint tizenhárom lettem, amikor még mindenki az volt.

Fél hat után kicsivel még elég levegős volt a Sportcsarnok, unatkoztam is rendesen, csak az érkezők korosztályos szóródása zökkentett ki ebből: fiatalok, szinte kisgyerekek és idős nénik-bácsik jöttek, vállukon zászlókkal, Kárpátia mindenütt, néhol egy-egy érdekesebb, személyre szabott dizájn is feltűnt. Biztató, csak lesznek elegen.

A Lord előtt hazamentem kicsit, kaja, pár kép felpakolása, aztán vissza. A Lord már javában játszott, és bár életükben sem szerettem őket, így, a színpad szélén álló defibrillátor árnyékában is nagyságrendekkel jobbak a mai mainstream fosnál. A Vándort a ráadásban játszották el, ezt sem szerettem fiatalon, amit azzal bosszultak meg, hogy másnap egész délelőtt ezt dúdoltam. Jó volt, többet kaptam, mint vártam, a közönség nagyszerű, és ahol kevés volt a zene, ott pótolta a hangulat. És Gidófalvy Attilát mindig jó látni, afféle sosem divatjamúlttá váló arc, régi idők emléke.

A Kárpátiát várta mindenki, ahogy az elég gyorsan világos lett, árpádsávos zászlókat főleg az ő koncertjeikre szokás vinni, tekintetbe véve a többi fellépőt. Ekkorra a küzdőtér teljesen megtelt, viszonylag kényelmesen elférni csak leghátul lehetett, a lelátó is teli volt. Zászlóerdő, idősek, fiatalok. Arra gondoltam, hogy ezektől a gyerekektől féltik némelyek a magyar demokráciát, meg fasisztáznak-náciznak összevissza, mintha értelme volna. Meg hogy az árpádsáv félelmet kelt. Ja, ez igaz, az egyik biztonságit is arcon vágta egy lengető az első sorban, véletlenül, engem is majdnem, úgyhogy félelem, az volt.

Bevallom, a Kárpátiát nehéz a zenéjéért szeretnem. Petrás Jánosnak nincs jó hangja, a számaik néha gyalázatosak (az Ott, ahol zúg az a négy folyó és Bánk áriájának feldolgozása kifejezetten büntetendő szerintem), a szólógitár pedig nem elég bátor, bár kétségkívül több van benne, mint ami hallatszik. Mindegy, ez ilyen, nem ezért jönnek el a koncertjeikre. (Hogy miért? A Nagy-Magyarország-testű basszusgitár mond valamit?)

Természetesen végig lobogtak a zászlók, mindenki énekelt, aki ezt szereti, az nagyon jól érezhette magát. És az az egészben a furcsa, hogy ez mégis (mégis!) szórakozás és szórakoztatás volt. A zenekar élvezte a sikert, a számok nem gerjesztettek kontrollálhatatlan hazafias felindulást, legfeljebb az esetenként kicsit több sör szült soron kívüli bátorságot egyesekben, amit meg ki lehet pihenni. A legmeghatóbb-legmegdöbbentőbb azonban az volt, hogy a Kárpátiára mekkora igény van manapság. Láttam apát és fiát kézen fogva énekelni, idős nénit zászlót lobogtatva, kisgyereket az anyukájával, középiskolásokat, felnőtteket, családokat. Nem hinném, hogy ők mind valódi revizionisták vagy irredenták lennének, de valahol ki kell jönnie mindannak a feszültségnek, amit csendben felhalmoznak hétköznap. És itt kijöhet, kódolatlanul, egyszerűen, vita nélkül. De valahogy súlytalanul, veszélytelenül is egyben. Emiatt kár hisztizni.

A minimális zenei élménnyel és annál nagyobb közösségi érzéssel való töltekezés után megint kihagytam egy órácskát, beleértve az Ossián átszerelését is, de cserébe az addigi képek felkerülhettek. Visszatérve már Paksi Bandiék nyomultak, sajna, már csak félház előtt, a kárpátiások hazamentek, az első sorokat tinik foglalták el, elég döbbenetes volt a változás (anyátok tudta, hogy itt vagytok?). Nem baj, a rock katonái maradtak, és a régebbi és újabb számok egyaránt értő fülekre találtak. Én Ossián-vonalon épp A rock katonái albumnál veszítettem el a fonalat, ezért újabb számaik kevésbé kötöttek le, de az Ítéletnap szokásosan visszakamaszított, amikor a most az első sorban csápolók még bölcsisek (sem) voltak. Nem érdem, csak állapot, jobb utána sem számolni, hogy megvénülünk. Az együttes bemutatásakor Rubcsis Ricsi megörvendeztetett Malmsteen I'll see the light tonight című számának szólórészletével, ezzel számomra le is zárult a jövő átmenetileg, bár Uli Jon Roth Metamorphosis-a hamarosan megint visszahoz.