Hrabal nevét valahogy anekdotázó kocsmahangulat és keserű sörillat lengi körbe, ami egyáltalán nem kellemetlen egyveleg, főleg nyáreste, egy kerthelyiségben üldögélve, ahol egy öttagú zenekar szolgáltatja a zenét, amelynek szüneteiben a zenekari tagok képtelenül humoros történetekkel traktálnak bennünket egymás szájából ragadva ki a szót, és miközben a hallgatóság jóízűen nevet, az eddig teljesen ismeretlen asztaltársak a közös élmény hatására jó ismerősökké avanzsálnak, és végre a sört is meghozzák, igaz, hogy műanyagpohárban, de a megelégedett bizsergésből, amely abból adódik, hogy az apró társulat, név szerint az Európai Reneszánsz Tisztelői Együttes, egyetlen hölgytagja szervírozza azt a sokadik „Jó egészség!” felkiáltással, mindez semmit nem von le, a lényeg, hogy az ital hideg és habos.
Az apró pódiumon a színész-zenekar (Lengyel Ferenc, Kocsis Gergely, Szerémi Zoltán, Sipos András és Kocsis György) sörözői variációkat rögtönzött: szórakoztatóan abszurd, néhol meghökkentő, de mindig életszagú beszélgetéseket kanyarintottak a különböző műfajú „táncórák” köré. A laza anekdotafűzés közben nem mellékesen jó pár krigli sört leeresztettek a torkukon. Ha valakiben netalán felvetődött az a jóhiszemű gondolat, hogy vajon alkoholmentes sört isznak-e, annak bizonyságul szolgálhatott a ráadás-jelenet, amelyben a nyelv már nem tudta felvenni a versenyt a gondolatok pörgésével.
Bár tánctudásunk cseppet sem gyarapodott az előadás másfél órája alatt, nem tudunk arról, hogy emiatt valaki visszakérte volna a jegyárat. Ellenben leckét kaptunk humorérzékből, az emberi leleményességből és gyarlóságból, a cseh nyelv szépségeiből, valamint az élet egyszerű örömeiből. A közönség tökéletesen megfeledkezhetett arról, hogy megkomponált rendezést lát. Inkább az a hrabali érzése támadhatott, hogy egy szimpatikus asztaltársaságba csöppent, ahol néhány pohár mellett fesztelenül hallgathatja az ott folyó csevelyt. A végeredmény: kocsmafilozófia haladó szinten – könnyen befogadható és másnapra teljesen kiheverhető élménykoncentrátum.