A József Attila Kollégium udvarán állították fel a színpadot, hogy jobban halhassuk az előadást. Mi pedig asztaloknál is ülhettünk, hogy fesztelenebbül nézelődhessünk, akár egy szórakozóhelyen. 

A Nesze, nesze, nesze! nem feltétlenül egy összefüggő történet. Inkább csak egy ember körül forgó események összessége: Vitéz László felnőtté válásának pillanatképei olykor vele, olykor nélküle. Középpontban a pofonnal, amely mindig elcsattan valamilyen oknál fogva. Márpedig okot találni roppant egyszerű dolog. Mindenesetre komoly, vagy nem komoly a tasli, amikor kapjuk, akkor rettenetesen tud fájni. Ebben a darabban meg különösen, mert itt vég nélkül kapja kicsi és nagy, gyenge és erős. De jó sztorihoz mérten, aki jobban megérdemli, többet kap.

Hat férfi játszott a színpadon, akik nőket, gyerekeket egyaránt meg tudtak formálni. A hetedik roppant fontos szereplő az a másik Vitéz László, akit annak idején Kemény Henrik és édesapja forgatott kezén nagy sikerrel a bábosbódé mögött. A mai napig él emlékeimben a hatalmas palacsintasütő, amivel kiosztotta a csúnya, rossz ördögöt. Itt sem csinál mást, csak itt kap a rendőr is, meg egy-két Csillagok Háborúja hős is.

Visszatérve a hat férfira. Minden tiszteletem az övék, hiszen rengeteg munkájukba kerülhetett összehozni ezt a darabot úgy, hogy igazán flottul működjön. S ahhoz, hogy az esetleges improvizációk is jól süljenek el, nagyon össze kellett szokniuk a próbák alatt. Nem is volt ebben hiba. Azt, amit véghez vittek a színpadon, már senki sem vonhatja kétségbe, ráadásul nincs is rá szükség, mert minden a helyén volt, még úgy is, hogy egyszerre legalább három különböző mozdulatsorra kellett koncentrálniuk, amikor egymást és önmagukat is segítették, persze nem felejtve a történetet sem. Ebben áll az én elismerésem.

Bár nehéz lenne leírni, hogy mik történtek a darabban és milyen körülmények között zajlottak le ezek - oly sok mindenről mesélhetnék - mégis egy dolgot meg kell említenem, de csak az íze kedvéért. A színpad egy felfelé és lefelé mozgatható paraván mögött játszódott (többnyire, mert hol előtte, hol a nézők között játszottak a színészek), ahol a lábak tánca, vagy éppen az arcok mimikája volt a középpontban. Sőt ez a szerkezet szolgált a bábozásra is, illetve az „élő bábok” megjelenítésére is. De mi az az „élő báb”? És hogyan nézett ki a színpadon? Na ez az, amit képtelenség hitelesen elbeszélni.

A színház vezetése viszont biztosított a felől, hogy a darab bekerül a Jászai műsortervébe, úgyhogy azt ajánlom, nézze meg mindenki, aki kíváncsi egy ilyen összetett, ám kimunkált „varázslatra”, mert (jó értelembe vett) döbbent ábrázattal fog távozni a nézőtérről, és talán megérti azt is, hogy miért nehéz bármit is mondanom a Nesze, nesze, nesze! előadásról.

Kapcsolódó anyagok