Mindkét művet a századelő nyugodt, békés hangulatát visszaidéző Szép Ernő (pl.: Lila ákác) írta. Bár az író már régóta nincs az élők sorában, mégis azok a gondolatok, amelyeket a drámákban megfogalmaz, egészen helytállóak az új évezred küszöbén is.

A férfi és a nő macska-egér játéka - mielőtt egymásra találnának, a szerelem felismerése szócsatákkal, némi haraggal, szenvedéllyel - mielőtt vallanának egymásnak, és a karakterizált szavak, mondatok jellemzőek a szerzőre.

Ezeket a romantikus cívódásokat az előadás pedig azzal tudta leginkább visszaadni, hogy képileg sem próbálta meg átformálni azokat. Nem voltak drogambulanciák benne, és nem kellett a modernizált rendezői koncepciót felfejteni. A díszletek, illetve a jelmezek a korhűséget tükrözték, csakúgy, mint a színészek játéka, beszéde.

A Tűzoltóban a rendezői jobbon egy ablakkeret, és a balon egy asztal jelképezte a kis házikót, ahol a fiatal özvegy lakott. A külső tér az ablak előtti rész volt, ahol a hódításra kész tűzoltó flangált fel-alá. Mígnem beugrott azon a bizonyos ablakon. Hosszú volt az előkészület (vacsora, amit a gazdasszony „hitván tőtöttkáposztának” nevez); meg kellett enni az ételt. Csak úgy terjengett a finom káposzta-illat a nézőtéren. Közben borozgatni is kellett no. Így jól becsiccsentett a két fél. Végül az asszony akarta előbb, hogy a függöny mögött a puha vánkosba fúródjanak a boldogságtól, majd a gazda, de „Estve jött a parancsolat”, félreverték a harangokat és, a tűzoltónak indulhatnékja támadt, hiszen ő a létratartó a csapatban. Az özvegy marasztalta, jól össze is vesztek. Aztán kiderült, hogy egy tyúkól égett, és nőben addigra már elmúlt a nagy lángoló szenvedély. Újból vita kerekedett, mert a férfiban felizzott a tűz. De jó lett mindennek a vége, békében és ölelkező szeretetben váltunk el a szereplőktől.

Honnan tudtam, hogy mi zajlik kint a faluban? Informáltak az utcazajok: a tűzoltós kocsi, a harang, a kakas, meg a sok egyéb. Majdnem minden történés hangokkal volt aláfestve, ez már önmagában is elég, viszont a szereplők reagáltak ezekre; például visszaköszöntek az ablakon át, vagy megkérdeztek másokat és a válasz gyanánt cselekedtek. Ezek a momentumokat nevezhetném a Tűzoltó pikantériájának, de csak azt mondhatom, hogy szerves része az előadásnak, és ez éppen így jó.

A Kávécsarnok hasonlóan aranyos történet két ember életének összefonódásáról, amelyet a (sokszor 6) ki nem fizetett kuglóf indít el. Az árván maradt, esetlen negyvenes férfi és a felháborodott, ám érzékeny csarnok-tulajdonosnő esete zokogással és kiabálással, megenyhüléssel, vallomásokkal. A múlt feltárása mindkét részről, hogy mindenkinek megessen a szíve a másikon, és ne legyen perpatvar.

Közbe-közbe iktatott zenei betétek pl.: „Fáni a padon”, és a zongorakíséret erősítette bennem a hitet, hogy létezik a szerencsétlenek szerelme is. A projektoron pedig látszott Fáni, ahogyan ül a padon, és egyedül duzzog, mert megbántotta a kedvese, vagy fordítva. Az előadás végén pedig mellette ül a szintén zúgolódó férfi, és nem is kell sok idő, békét kötnek a felek, ha másért nem, hogy újból össze lehessen kapni valamin. Ez a digitális világ egy picit elemelte a darabot az egyszerű színreviteltől, de csak annyiban, amennyiben a helyszín nem a Kávécsarnok volt. Tehát egyáltalán nem volt zavaró, mert nem csak sejtettem, hogy miért van ott és úgy, hanem magabiztosan tudtam is.

Kapcsolódó anyagok